19. - Maybe sometimes things just have to end

Sziasztok!

Már két rész óta nem válaszolgattam a kommentjeitekre, és nagyon sajnálom, de nincs időm. De jövő hétvégén mindenre válaszolok, ígérem!

Nagyon köszönöm a sok támogatást, a kedves szavakat, nagyon szeretlek titeket! El sem hiszitek mennyi erőt és szeretetet adtok nekem! <3

Ezen kívül még egy rész van, tehát az utolsó előtti részt olvashatjátok a blogon.

Love you all, D xx

 Ölelkezésünknek az ajtó nyitódása vet véget. Bea robog be, eléggé zilált külsővel szabadkozik, fel sem nézve a telefonjából.
 - Bocsi, bocsi, tényleg, csak elaludtam - hadarja, majd végre felpillant. Ledermed, amint meglát minket, én pedig el sem tudom képzelni, mennyire elcseszettül nézhetünk ki. Queen feltalálja magát, leülteti Millert az egyik székbe, és neki is lát a haja elkészítésének. Elfordulok, hogy letörölhessem a könnyeimet, miközben hallom a távolodó lépteket, és ekkor realizálom, hogy Louis sokkal erősebb, mint az hittem. Ő, aki pár perccel ezelőtt azt állította, hogy képtelen elengedni, most ki sétál az ajtón. Ironikus, hogy ezzel együtt az életemből is.
 - Louis - szólok utána, mert én sokkal gyengébb vagyok nála. Az agyam üvölt, hogy forduljak sarkon, oda se figyeljek rá, mert már nincs értelme, de a szívem győzedelmeskedik. - Nem tudlak elengedni - suttogom, majd rázom a fejem, ismét könnyeket hullajtva. Honnan a francból jön ez a sok? Álljon már el, könyörgöm!

 - Tiszteletben tartom, hogy kapcsolatban élsz, ezért semmit sem kérek tőled, Te döntesz. Én most indulok a reptérre, hazamegyek. Tudod, hol lakom - mosolyog rám kényszeredetten, aztán int Queennek és Beának, végül behúzza maga mögött az ajtót. Nézem az üvegablakon át a távolodó alakját, és imádkozom, hogy ne nézzen vissza, mert akkor végem van, megtörök, és indulok utána a következő géppel. De még mielőtt megtudhatom, hogy visszanéz-e, hátat fordítok az ablaknak. Q nagyot sóhajt, Bea pedig váratlanul megszólal.
 - Akarod tudni, hogy visszanézett-e?
 - Nem - suttogom, majd a táskámért nyúlok, hogy hazamehessek. - Q, kérlek, tartsd ma helyettem a frontot, oké? Nem bírok...
 - Minden oké, menj csak - mosolyog rám biztatóan, én pedig elnézést kérve Beától a kellemetlenségért lépek ki az ajtón. Pár méterre, a járdán ülve meglátok pár lányt, akik észrevesznek. A napszemüvegem takarja az arcom, mégis úgy érzem, tudják, hogy sírtam. Beszállok a Range Roverembe, és a kormányra hajtom a fejem, mert össze kell szednem magam, hogy tudjak vezetni.
 Hazaérve Zayn éppen az emeletről kocog le, Buddy-val a nyomában. Amikor rám néz, mindent ki tudok olvasni a tekintetéből. Tudja. Mindent tud. A kiskutyám hozzám szalad, a lábamra kezd ugrálni, de nem bírok lenézni rá, mert akkor kibuggyannának a könnyeim.
 - Találkoztál vele - jelenti ki, a hangjából pedig tisztán leszűrhető, hogy fél.
 - Igen. Bejött - motyogom halkan. Végig a szemébe nézek, de csak fájdalmat tudok kiolvasni belőle. Nem szól semmit, csak néz. Ekkor új érzelem jelenik meg az arcán, én pedig elsírom magam, mert tudom, mi következik.
 - Menned kell - jelenti ki. Azt hiszi, hogy elhagyom, csak azért, mert Louis itt járt. Megrázom a fejem, mintegy tiltakozásképp, de Zayn megingathatatlannak tűnik.
 - Nem megyek el, nem hagylak el, Zayn. Veled maradok - jelentem ki határozottan, miközben közelebb lépek, hogy magamhoz ölelhessem. Teste ellazul, amikor köré fonom vékony karjaimat, ajkaival a hajamba csókol. Nagyot sóhajtva nyúl az állam alá, hogy a szemembe nézhessen.
 - Boldog vagyok veled, Sky, szeretlek, és ezt soha ne felejtsd el - apró csókot nyom a számra, hogy vallomását tettekkel is bizonyíthassa, én pedig készségesen csókolom vissza, mert tudom, hogy minden szava igaz. - De ne sajnálatból maradj velem.

 Pár nap múlva megcsörren a telefon, és életem legrosszabb üzenetét kapom meg.
 - Szia, apa. Mi újság? - szólok bele boldogan, de amikor nem érkezik válasz, csak halk hüppögés, megijedek. - Apa - szólítom meg újra, de csak a csendes sírása hallatszik. Könnyek szöknek a szemembe, a konyhai burkolóra térdelek, mert képtelen vagyok talpon maradni. Érzem, hogy nem fog jó hírekkel szolgálni. - Apa, mi történt?
 - Anyád... Anyádnak szívrohama volt - zokogja a telefonba. Elszorul a torkom, hirtelen hányingerem lesz, és várom, hogy folytassa, de nem teszi. Én Los Angelesben, ő pedig Londonban, és ugyanazt a nőt siratjuk, és talán nem is akarom tudni a folytatást, mert az édesanyámmal történt valami. Azzal az emberrel, akit a legjobban szeretünk. Halkan megszólal, épp akkor, amikor feltenném neki a nagy kérdést, hogy de ugye jól van. - Elment.
 A padlóra dőlök, fejem találkozik a hideg talajjal, torkomból hangos zokogás tör fel, nem tudom kezelni a fájdalmat, amit érzek. Apa csendesen sír, de nem nyomja ki a telefont, mert tudja, hogy szükségem van rá.
 - Istenem. Add vissza! - kiáltom, de senki sem hallja meg. Süket fülekre találnak szavaim, az összes, amit elmotyogok. - Nem, apa. Nem - győzködöm mindkettőnket, de felesleges és hiábavaló. - Indulok.
 - Szeretlek, kislányom - hangsúlyozza ki a jelzőt, amivel nem illetett már nagyon régóta.
 - Én is, apa, nagyon - sírom neki, aztán kinyomom a telefont. Szinte szellemként mozogva lépkedek a szobába, előrántom a bőröndömet, és beledobok pár sötét színű ruhaneműt. Buddy az ágyon ülve figyel, okos szemeivel most értetlenül pislog, nem érti, mi a fene folyik körülötte.
 - Hazamegyek - szólok bele a telefonba, amikor Zayn felveszi. Brian, az egyik sofőrje Zaynnek már rám vár, ezért sietősen hagyom el a házat, Buddyval a karomban. Még mindig sírok, ezért Bri elveszi a bőröndöt és a kiskutyám holmiját, én pedig beülök a kocsiba, hogy elrejtsem könnyeimet a kíváncsi szemek elől.
 - Sky... - sóhajt a barátom a telefonba, de közbeszólok.
 - Anya meghalt - Brian indít, és már száguldunk is a reptér felé, mert mindösszesen egy órám van az indulásig.
 - Részvétem - nem becéz, soha nem tette. Hangja meglepett, és úgy tűnik, mintha mondani akarna valamit, de mégsem teszi. - Hívj, ha hazaértél, rendben?
 - Oké, szeretlek.
 - Én is - motyogja, aztán bontja a vonalat, én pedig alighogy magamhoz térek, már mászom is ki a kocsiból, és indulok a terminálom felé, nyomomban Briannel. Alig pár órát repülök, de úgy érzem, már évek óta csak keringek a levegőben, mert ebben a pillanatban fogalmam sincs, hol kellene lennem. Láttam Zayn-en, amikor eljöttem, hogy valami nincs rendben vele, mellette pedig ott van Louis, aki rettentően hiányzott az elmúlt egy időszakban. A napindító cigije, a jó reggelt-csókjai, a bókjai, az összes beszólása, amikre azonnal visszavágtam, a Buddy-val közös séták, amikor lementünk a Hyde-parkba késő délután, a családi vacsorák, amelyekre már soha nem kerülhet sor. A könnyek végigfutnak az arcomon, hirtelen el is felejtem, hogy egy nyilvános helyen vagyok. A mellettem ülő lány egy ideig méreget, aztán összeszedi a bátorságát, és megszólít.
 - Skyler, minden rendben? - hangja csöndes, nem akarja ránk felhívni a stewardessek figyelmét, és senki másét sem, ezért pedig hálás vagyok neki. Meglep, hogy felismert, de már nincs zavarban, amikor megengedek felé egy mosolyt.
 - Igen, persze - bólogatok, és letörlöm gyengeségem nyomait az arcomról. Kedvesen mosolygok a lányra, aki nem nyaggat tovább, látva, hogy nem vagyok teljesen rendben, mégsem tesz rá megjegyzést.
 - Ó, bocsi, Lisa vagyok - nyújtja felém a kezét, én pedig megrázom azt. - A szüleidhez utazol haza? - kérdezi érdeklődőn, mit sem sejtve, és nem is tudja, mennyire beletrafált. Újra könnyek gyűlnek a szemembe, amit rögtön észrevesz, majd a szája elé kapja a kezét. - Ne haragudj, én nem akartam...
 - Semmi baj, nem tudhattad. Tényleg, nem gond - mosolygok rá a könnyeim mögül, Buddy pedig szűkölni kezd mellettem az ülésen. Éppen felé fordulok, hogy az ölembe vehessem a kedvencemet, amikor egy ismeretlen hang szólít meg.
 - Skyler, csinálnál velem egy képet? - könnyes szemmel fordulok a hang felé, ami olyan tizenhét körüli, szőke hajú, vastagon kialapozott lányhoz tartozik.
 - Persze, csak... - nyögöm, mert semmi kedvem mosolyogni, amikor nyilvánvalóan nincs jó kedvem. Arcomhoz nyúlok, hogy letörölhessem róla a könnyeket, de ekkor Lisa megszólal.
 - Bocsi, de elmennél?
 - Miért mennék? Azt mondta, csinál velem egy képet - dobja csípőre a kezeit, de Lisa nem tágít, hiszen kicsit erőteljesebb hangot üt meg a lánnyal.
 - Látod rajta, hogy nincs rendben, hagyd őt.
 - Ki lennél te, hogy ennyire tudod? - kérdezi hanyagul, szinte flegmán, én pedig képtelen vagyok megszólalni, némán hallgatom a szóváltást.
 - A barátnője, és megkérnélek, hogy most menj el - elfordítom a fejem, nem akarom látni a továbbiakat. Buddy-hoz hajolok, aki időközben félig az ölembe feküdt és elaludt, hogy eltereljem a figyelmemet. Lisa a vállamhoz ér, az idegen lány pedig már nincs itt.
 - Köszönöm - suttogom, a lány mindössze egy vállrándítással jelzi, hogy semmiség.
 A reptéren nem tudom csak úgy magam mögött hagyni Lisát, ezért karjaimat köré fonva motyogom a hálás szavakat a fülébe, ő pedig felkuncog.
 - Nincs mit. És sajnálom, bármi is történt - mosolyog kedvesen, aztán Buddyt megsimogatva hagy magunkra minket.
 - Miss Henderson? - áll meg előttem egy férfi, aki ezek szerint ismer engem. Alacsony, köpcös kis férfi, van egy zsírfolt a kék ingen, amit visel, arcán széles mosoly ül. - Az édesapja küldött, jöjjön!
 Otthon csend uralkodik, és amint belépek, megijedek, mert már alig érzem édesanyám illatát. Most csak apa dezodorának az illata érződik, sehol sincs a finom, kellemes illat, amit mindig is annyira szerettem. Apa a konyhában ül, előtte egy bögre, amiből valószínűleg még mindig nem itta ki a kávéját.
 - Szia - szólalok meg halkan, nehogy megijesszem, ám úgy tűnik, csak a hangomra várt. Nem tudja visszafogni magát, elöntik az érzelmek, potyogni kezdenek a könnyei, és kénytelen vagyok rádöbbenni, hogy sosem láttam sírni az édesapámat. Ő volt a család legerősebb tagja, a mamáék halálakor sem sírt, ám most, hogy elveszítette a feleségét, az egyetlen nőt, aki mindig mellette állt, megtört. Mackós testét az enyémnek nyomja, karjaival szorosan magához húz, mintha attól félne, hogy én is eltűnök az életéből egy pillanat alatt.
 - Hiányzik anyád - sírja halkan, nekem pedig elszorul a torkom, mert nekem is hiányzik, rettenetesen. Amíg itt éltem, és amikor hazajártam az évek során, mindig, amikor beléptem, egy színes, csupa szeretet világba léphettem be, de most sötétség és szomorúság ül a házon. Nincs itt többé anya, hogy megnevettessen, nem szól rám többet, hogy vegyek fel papucsot, mert felfázok, és többé nem nyom puszit apa ajkaira munkába indulás előtt. Nem fog többé sertepertélni a konyhában, és mindenféle borzalmat főzni - apu elmondása szerint. Nem fogja látni, hogy férjhez megyek, hogy megszülöm az első, majd a második unokáját, nem lesz részese annak, amikor fáradtan hívom fel a családi házat, hogy váltsak apával pár szót. Soha nem érezhetjük egymás ölelését, nem lesznek többé "minden rendben"-ek, nem leszek közös teázgatások, és már nem fogja nekem azt mondani, hogy kincsem. Nem fog elrobogni mellettem hatalmas illatfelhőt hagyva maga után, amikor késésben van egy megbeszélésről, és sosem fogom már hallani a hangját, amint beszámol egy napjáról.
 Apa este megkér, hogy reggel keljek fel korán, mert el kell mennünk a temetkezési vállalkozóhoz megbeszélni pár dolgot. Kelletlenül bólintok, aztán egy puszi után bevonulok a szobámba. Írok Zayn-nek egy üzenetet, hogy hazaértem, és jól vagyok, aztán ébresztőt állítva próbálok elaludni.
 Másnap, alig két óra alvással ülök be a kocsiba, hogy elintézhessük a szükséges dolgokat. Napszemüveget teszek fel, hogy eltakarjam a karikás szemeimet, mert a korrektor nem segített sokat rajtam. Kiválasztjuk a koporsót, a virágokat, a koszorút, a búcsúztatót, és amint végzünk, szinte kirohanok az irodából, mert képtelen vagyok nem arra gondolni, hogy hol is ülök és milyen okból kifolyólag kell ott ülnöm. Az épület előtt legalább 25 lány várakozik, és sikoltozni kezdenek, amikor meglátnak. Kérdezősködnek, hogy miért vagyok itt, kivel vagyok, és hogy miért jöttem haza. Záporoznak a szavak az irányomba, ötletem sincs, hogy mit mondjak, és szerencsémre apa megjelenik, aki betuszkol az autóba, majd elhajt. Nem szól egy szót sem, nem haragszik a lányok miatt, de lehet, hogy észre sem vette őket, hiszen a napokban csupán árnyéka a valódi önmagának. A nappaliban ülök már, amikor csipog a telefonom, hogy Louis kiírt valamit a Twitter-profiljára, ami fura. Régen kikapcsoltam az értesítéseket, most pedig mégis kaptam.

@Louis_Tomlinson I'm sorry to announce that huge loss takes up with a couple of days before. We'd value it very much if you'd have respect for it, and u wouldn't inquire. We lost an Angel, who means a lot to everybody. You have the pleace between the angels.. I'll love you forever, Beth *

 Könnyeim fátyla mögül olvasom az üzenetet, aztán látom, hogy egy újabbat írt. Hangosan zokogok fel, amikor felfogom a mondanivalóját.

@Louis_Tomlinson All my life, you stood by me when no one else was ever behind me. It's the time, when I have to support you. Honey, I think maybe sometimes things just have to end. It's not bad, bc all bad passes.**

 Ott virít a becenevem, amelyet mindenki ismer, ott a Drag Me Down dalszövege, amit mindig ő konferált fel, és nekem küldött, és még most is odafigyel az érzéseimre.

 Életem egyik legszörnyűbb napját élem át, amikor eltemetjük az édesanyámat. Fájdalmasan nézek apa szemébe, aki próbál erősnek látszani, mégis keserűen pillant rám, ez pedig elgyengít. Egyedül állok a sír előtt, ahonnan már mindenki elment, még apa is. Nem tudott itt maradni, pedig itt a helye, mellettem. Csak állok, miközben arra gondolok, mi lenne a megfelelő lépés, hogy mit kellene ezek után tennem? Apával maradni vagy újra elmenni a szigetországból? Visszamenni Zayn-hez, aki még csak el sem jött a szertartásra? Nem utazott ide az Államokból, és ez fájt. Nem volt itt támaszomnak. A döntés az enyém, nekem kell döntenem. Ám a következő pillanatban egy óvatos érintés éri a vállamat, és a két lehetőség mellé lép a harmadik opció. Jay és Louis áll velem előttünk, a szembesülés pedig rosszabb, mint valaha számítottam rá. Nem így akartam találkozni velük, de amikor meglátom a könnyeket Jay szemében, én magam is elérzékenyülök - megint.
 - Részvétem, kicsim - lép közelebb hozzám a barna hajú nő, én pedig a karjaiba omlok, és némán zokogok. Ők az én támaszaim.

*@Louis_Tomlinson Sajnálattal jelentem be, hogy pár nappal ezelőtt hatalmas veszteség ért minket. Hálásak lennénk, ha tiszteletben tartanátok és nem kérdezősködnétek. Egy igazi angyalt vesztettünk el, aki nagyon sokat jelentett mindenki számára. Jó helyed van az angyalok között. Örökké szeretni fogunk, Beth

**@Louis_Tomlinson Egész életemben mellettem álltál, amikor senki nem volt mögöttem. Itt az idő, amikor nekem kell téged támogatnom. Édesem, azt hiszem, a dolgoknak néha véget kell érniük. Ez nem rossz, hiszen minden rossz elmúlik.