18. - Let me remind you, this was what you wanted

Sziasztok!

Először is, átléptük a 20.000 látogatót, amiért nagyon hálás vagyok nektek! És hét kommentet is írtatok, amiért szintén. 41-en vagyunk, ezért is. Hihetetlenül jól esik, hogy még mindig követitek a blogot, és imádtam a reakcióitokat. Nos, erre is kíváncsi leszek, hogy mit reagáltok. Tegnap nem voltam itthon, de jövő héten válaszolok a kommentjeitekre, erre is és az előző részhez érkezettekre is. Már csak két rész, és véget ér Sky és Louis története. Hogy Happy end lesz-e? Talán ebből a részből kiderül.

Nagyon köszönök mindent, szeretlek titeket! <3

Love you all, D 

 Hazaérve alig találom a helyem. Kipakolok a bőröndökből, Zayn pedig lelép, mert valami fontos elintéznivalója akadt. Erősen gyanítom, hogy csak azért ment el, hogy egyedül lehessek. Buddy még Zayn egyik ismerősénél van, este megyünk érte. A kanapéra huppanva fogom a kezemben az újságot, ami azt is írja, hogy egy interjúban vallott erről az egészről. A Capital FM-nél mesélte el, én pedig azonnal rákeresek az interneten, bár nem tudom, miért. Lehet, hogy kicsit mazochista vagyok, és ezért hajtok végre ilyen önmarcangoló tevékenységeket, például meghallgatom az interjút.
 - Louis, azért jöttél, hogy elújságolj nekünk valamit, igaz? - kérdezi Lisa.
 - Igen - bólint Louis, én pedig már ekkor sírok a látványától. Le van fogyva, az arca beesett, arccsontja kiáll. Szeme alatt karikák, és ezt nem tudom a gyerek számlájára írni. Nem csak a gyerek miatt alszik keveset mostanában. Fekete pulcsit visel, rettentő rosszul fest. - Mindenki tudja, hogy Briana egy éve világra hozott egy gyermeket, akit eddig velem együtt nevelt - az egy év alatt új menedzsmenthez szerződtek, most sokkal lazább az egész rendszerük, a turnék, a koncertek. Nincs hajtás, több a pihenés, ezt tudom. - Az új menedzsmentünk nem nyugodott, mindenképpen apasági tesztet akart, amibe először Briana nem egyezett bele - valamiért megnyugtat, hogy nem becézi a lányt, hanem a teljes nevén hívja. Megnyalja a száját, ahogy mindig csinálja, amikor ideges, aztán folytatja. - Muszáj elmondanom, mert tudom, hogy ismét mindent meg fog változtatni a hír, miszerint Briana gyermeke nem tőlem van - a két rádiós nem fagy le, zökkenőmentesen folytatják az egészet, hiszen ők már régen tudták.
 - Tehát nem te vagy az apa? - vár megerősítést Lisa.
 - Nem. A gyerek nem az enyém - bólint Louis. Látom, hogy a vállán lévő, mindenki számára láthatatlan nyomás felenged, arca megváltozik, mintha megváltást nyert volna, hogy felfedte az igazságot. Ezt is csak én látom, mert én ismerem. Megszabadult egy tehertől.
 - És miért csak most került erre a tesztre sor? - érdeklődik Max.
 - Őszinte leszek, nincs mit titkolnom, hogy én teljesen elhittem a dolgot. Voltam akkortájt vele, tehát az idő is stimmelt. A gyerek az apjára ütött a barna szemeivel és fekete hajával, ezért a menedzsment úgy döntött, ezt tisztázni kell.
 - Nos, igazából nem tudom, hogy örüljünk-e vagy sem, de azt hiszem, számodra ez mindenképpen jó hír, nemde? - mosolyog Lisa, Louis pedig viszonozza a gesztust. - Tennél valamit másként?
 - Igen, és egyetlen dolgot csinálnék másképp, semmi többet. Csak egyet, de az titok - von vállat Louis úgy, ahogy nekem tette, amikor éppen cukit játszott, és a háta mögött egy csokor virág bújt meg. Lisa megköszöni a beszélgetést, miután pár szót váltanak a ritkább koncertekről, majd útjára engedi Louist. Fogalmam sincs, mit tegyek, ezért anyut hívom. Miután elmondom, hogy minden rendben, és kicsit mesélek, szóba hozom a dolgot.
 - Te, anya. Ugye tudsz arról, hogy a gyerek nem Lou-é? - a hangom megremeg, ahogy visszaemlékezem a vallomásra.
 - Igen, kincsem.
 - Szerinted tennem kellene valamit?
 - Ne. Várd meg, amíg ő lép. Mert fog, ebben biztos vagyok - hallom, amint járkál, bizonyára a reggeli kávéját kortyolgatja.
 - És ha nem teszi, mert tudja, hogy Zaynnel vagyok? - vetem fel az első aggályomat.
 - Szerintem nézd meg a Twitterét, már nem azért, hogy beleszóljak, és nem érdekel, hogy egy Taylor számmal üzent, de látnod kellene - kihangosítom a telefont, és nyitom is meg az alkalmazást. Rákeresek a nevére, és visszagörgetem a két nappal korábbi tweetekig.

@Louis_Tomlinson I'm sorry for that night

@Louis_Tomlinson Wishing that i realized what i had when you were mine 

@Louis_Tomlinson If we loved again, i swear i'd love you right

@Louis_Tomlinson I'll always love you, honey. I miss my LOVE

 - Anya... - zokogom, utat engedve a könnyeimnek. Csak sírok és sírok, nem érdekelve, mennyi lesz a telefonszámlám. - Istenem!
 - Kincsem, mindenki tudja, hogy rólad beszél. Még mindig trend a We love Souis - mondja halkan, én pedig ismét, hangosan felsírok. - Tegnap óta nem adott hírt magáról, még a fiúknak is annyit, hogy minden oké vele.
 - Honnan tudod? - kérdezem, és szerintem alig érthetően, anya mégis válaszol.
 - Jay hívott, hogy esetleg nincs-e itt, de tudta jól, hogy nincs. Alig tudtam megnyugtatni - panaszolja keserűen. - De kincsem, mennem kell dolgozni, ne haragudj. Beszélünk még.
 - Oké, minden rendben.
 - Minden rendben - válaszol, majd kinyomja a telefont.

 Zayn csak késő este ér haza, karján Buddy-val. Mosolyogva adja a kezembe, én pedig gyömrözni kezdem. Gügyögök neki, csiklandozom, Zayn pedig lehuppan mellém a kanapéra, ahol a délutánomat töltöttem. Nem szól semmit, vár, hogy én kezdeményezzek beszélgetést, de képtelen vagyok rá. Segélykérő pillantást vetek a mellettem ülő férfire, aki korántsem olyan pillantással illet, amilyenre számítottam volna. Azt hiszem, hogy dühös, haragos és csalódott, ám könnyen néz rám, teljesen... hétköznapin.
 - Nem tudom, mit kellene hinnem. Azok a tweetek... - sóhajtom, és tudom, hogy most bántom meg, ezért folytatom. - És nem mellesleg csodálatos volt a hét, nagyon köszönöm - hajolok hozzá egy csókért, és amikor ajka az enyémhez ér, rájövök, hogy rettentő jó színész. Csókja fájdalmas, mintha érezne valamit, ami hatással lesz a jövőnkre nézve. - Minden naplementét köszönök neked.
 - Oké - suttogja, és nem mondja, hogy szívesen. Kicsit elfordul, mégis az ölemben pihenő Buddy-t nézi. - Holnap ugye mész dolgozni? - érzem a hangján, hogy nyugtalan.
 - Igen, de, Zayn, mi a gond? Baj van?
 - Nincs, holnap minden oké lesz már, hidd el nekem - mosolyog rám, aztán megcsókol. Ajkai édesek, puhák, birtoklók. Csókja éhes, fáradt, kimerült. Elveszett. Buddy kiugrik az ölemből, Zayn pedig a sajátjába húz, hogy közelebb lehessen hozzám. Ujjaival a csípőmbe mar, fogaival alsó ajkamba harap. Aztán megnyugszik, már nem követelőzően csókol, csupán szeretetteljesen. Úgy, mintha búcsúzna. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy azt mondta, holnap minden oké lesz. Miért, most nem oké?
 - Zayn, mi történt?
 - Semmi, csak fáradt vagyok, ma stúdióban voltam, és leszívott - nyögi kimerülten, aztán eltol magától. - Lezuhanyzok, aztán eldőlök - mosolyog rám, de mosolya nem éri el a szemét. Fogalmam sincs, mi történhetett délután, de félek újból rákérdezni. Mint ahogy azt sem értem, hogy az elmúlt egy hét alatt miért nem történt köztünk semmi. Bora Bora a szerelmesek egyik kedvenc helye, jó romantikázni ott, mégsem ért hozzám, ahogy ma este sem teszi. Megijeszt a tudatlanság, mégis inkább úgy döntök, hogy megiszom az esti teámat és elmegyek aludni. Éjszaka Zayn hozzám bújik. Melegen ölel át, apró csókot nyom a nyakamra, rendezetlenül szuszog. Tudom, hogy nem alszik, és ő is tudja, hogy én is ébren vagyok, mégsem szólunk egymáshoz.

 Másnap reggel Zayn már nincs otthon, ezért egy gyors kávé után indulok a munkahelyemre, ahol már Queen vár. Beszámolok neki a nyaralásról, el van ragadtatva, és több infóra éhezik, de ekkor megérkezik az első vendég. Mosolyogva pillantok fel, mert Bea Millert várom, ám átható, kék szempárba ütközik a tekintetem. Megtorpanok, amikor megpillantom, és kis híján elsírom magam. Queen eltűnik mellőlem, én pedig majdnem ráüvöltök, hogy el ne menjen innen, mert összeroppanok, hogy nem bírom el ezt a terhet, amely a helyiségre nehezedett. Louis még soványabb, mint a videón látszott, vékony alakját egy fekete Black Sabbath-os trikó és egy fekete farmer fedi - a fekete slankít, ő ezért úgy néz ki, mint egy beteg ember.

 - Szia - nyögi, szemei könnyben úsznak. Alig tudok szólni, az érzelmek megvakítanak és megsüketítenek. Elveszik mindenemet, túlságosan zavart vagyok, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Aztán az érzelmeim kereke megáll, egyetlen dolgot hagyva nekem: értetlenséget.
 - Szia - nyelek nagyot, nehogy kibuggyanjanak a könnyeim. Állunk egymással szembe, mint két idióta, és nem tudunk mit mondani, pedig lenne miről beszélni. Ezermillió kérdésem van, amelyekre választ várnék, de tudom, hogy nem fogok kapni. Közelebb lép hozzám, a lábaim pedig megmakacsolják magukat, mert nem mozdulnak sehová. Tehetetlenül állok előtte, egyikünk sem tudja, mi tévő legyen.
 - Örülök, hogy Zaynnel vagy - mondja ki azt, mire a legvadabb álmaimban sem számítok. Nagyot nyelek, ismét. Folytatja, így megkönnyebbülök, hogy nem kell válaszolnom, mert nem találom a szavakat. Hangja rekedt, fáradt, nem is az igazi önmaga ez a férfi, aki előttem áll két méterre. - Tudom, hogy vigyáz rád, és boldoggá tesz. Meg szeret. Nála jobbat keresve se találhatnál magadnak - majdnem kiszalad a számon, hogy téged sem kerestelek, mégis beléd vagyok szerelmes, és nem belé, de hallgatok. Végig kell hallgatnom, amit mondani akar, mert lehet, hogy sosem lesz többé alkalmam látni őt vagy hallani a hangját. Egy év sok idő, ő pedig csak még helyesebb és erősebb lett. Tudom, mert itt áll előttem, és nem adta fel. - Örülök, hogy megtaláltad a párod, édesem - szalad ki a száján. Látom rajta, hogy nem akarta kimondani a becenevemet. Elmorzsolok egy könnycseppet a szemem sarkában, de amikor újra megszólal, utat engedek az összesnek. - Örülök, hogy jól bánik veled, ha már nekem nem sikerült.
 A szám elé kapom a kezem, hogy ne zokogjak fel hangosan. Másik karommal átfogom a testem, hogy ne essek szét. Nem látok a könnyeimtől, szólni sem tudok, hogy menjen el, és igazából fogalmam sincs, hogy mit akarok. Abszurd, hogy itt áll előttem, én pedig minden kis monológomat elfelejtettem, amit az ilyen esetekre találtam ki még régebben. El akarom mondani, hogy nem haragszom rá semmiért, hogy sosem tettem, csak én voltam a sértett fél, és fájt volna látni őket, ezért húztam el a csíkot. Tudnia kell, hogy végtelenül szerelmes vagyok belé, minden hibájába és csínytevésébe, minden lélegzetvételébe, minden elfeledett gondolatába.
 - Te akartad így - csúszik ki az ajkaim között, teljesen váratlanul. Ez mindkettőnket meglep.
 - Sosem akartalak elűzni magam mellől. Nem akartam, hogy elszakadjunk egymástól, csak ez az egész... Akkoriban sok volt a nyomás rajtam, és most nem magyarázkodok, mert ezt te is tudod, Sky. Én csak... Én csak sokat ittam, és Briana évek óta próbálkozott, én pedig... Fogalmam sincs, miért tettem. Talán csak azért, hogy lázadjak a menedzsment ellen, de soha nem gondoltam arra, hogy ez ellened is szólt. Szerettelek, Sky. Még mindig szeretlek. De képtelen lennék elszakítani téged Zayn-től, ezért csak szeretném, ha tudnád, hogy visszamennék arra a decemberi estére, hogy újraélhessem azokat a pillanatokat. Az összeset, egytől egyig, mert akkor voltam a legboldogabb, akkor éreztem igazán emberinek magam, édesem. Mert kibaszottul megmentettél, és rohadtul beléd szerettem akkor, amikor Göteborgban reggelit hoztál nekem. Beléd szerettem, amikor felébresztettél. Ott csókolgattál, a hajad csiklandozott, az agyam pedig kikapcsolt. Életemben először állt meg a működése, és azóta nem működik, használhatatlan. Elvette az eszem a szerelmed, minden pillanatban csak arra gondoltam, hogy milyen rohadt szerencsés fickó vagyok, és hogy mennyire hálás vagyok érted. Még mindig az vagyok - összeszorítom az állkapcsom, hogy nehogy kiszaladjon az ajkaim között a világ legfájdalmasabb kiáltása. Látván Louis könnyeit, amelyek még jobban kékké teszik a szemeit és fájdalmasabbá az arcát, ordíthatnékom van. Miért kellett elvennie a sorsnak minket egymástól? Miért nem lehetett volna békén hagyni minket? - Mondj valamit, édesem. Hallanom kell valamit.
 - Életem legszebb ajándéka vagy, Louis. Minden porcikáddal együtt a legtökéletesebb dolog voltál az életemben - szólalok meg, miután összekapom magam. Hangom sírástól fáradt, nehéz, gondterhes. Könnyeim még mindig nem akarnak apadni, de már nem érdekel. Csak beszélek és beszélek. - Senkinek sem kívánnék ennél szebb két évet, mert bármennyire is nehezen indult, és bármennyire is fájtak a szavaid, boldog voltam melletted. Olyat tapasztaltam meg, ami nem mindenkinek adatik meg. A mindent elsöprő szerelmet; ezt adtad nekem. Egy olyan első szerelmet, amiről álmodni sem mertem, mert hihetetlennek tűnt, hogy valaha is szerelembe essek. Egy hatalmas ajándék vagy, és talán nem becsültem meg eléggé, amit kaptam az élettől. Minden pillanatban visszamennék a legelső napra, amikor aláírtam azt a szerződést, hogy újra és újra átélhessek mindent. Az összes veszekedést, amelyekkel jobban megismertük a másikat, az összebújásokat, a csókokat, a birkózásokat. A koncerteket, a randikat, a két karácsonyt és szilvesztert, a jó reggelt-üzeneteket, amikor távol voltunk, a meglepetéseket, a titkos érintéseket. A másnapos reggeleket, a hosszú bulikat, a szemérmetlen szóváltásokat. A szerelmünket, Lou. Ami csak a miénk volt, és amiről azt hittük, hogy senki el nem veheti tőlünk. Újra szeretném élni, mert... Mert sosem akartam nélküled élni. És rohadt nehéz volt ezt megtanulni, mert csak veled tudtam elképzelni játszani a gyerekeimet. Azt, hogy mézeskalácsot süttök, hogy fociztok, vagy hogy értük mész a suliba. Apró dolgok, rettentő kicsik, nekem mégis a világot jelentették volna.
 Néma csend telepszik a helyiségre, mindketten sírunk, de nem öleljük meg egymást. Ezt egyedül kell elintézzük, magunkban. Mégis, itt állunk egymással szembe, mások számára láthatatlan támaszt nyújtva, teljesen önzetlenül. Érzem, ahogy Louis erős karjai körülölelnek, miközben megnyugtatóan suttog a fülembe, és tudom, hogy ő is érzi az én ölelésemet, pedig nem érünk egymáshoz. A lelkem megkönnyebbül, hogy elmondtam ezeket neki, mégis, a szívem az, ami elnehezül. Lehúz, mert tudom, hogy ez volt a mi búcsúnk, a mi lezárásunk. Itt ér véget a mi kapcsolatunk, most érkezett el a megfelelő idő. Most már le tudjuk zárni. Le kell zárnunk.
 - Louis, én hálás vagyok neked minde...
 - Ne búcsúzz, kérlek. Nem akarok elbúcsúzni, Skyler - hangja kétségbeesett, könyörgő, sokkolt. Hevesen rázza a fejét, folyton ismételgeti, hogy "ne", én pedig abbahagyom a szövegelést. Szemeiben újabb könnyek csillognak, melyeket nem rejt el. Pislogás nélkül futnak végig a sós cseppek az arcán, miközben engem néz. - Gyönyörű vagy.
 - Lou, kérlek... - pillantok rá esdeklőn, hogy hagyja abba, ő pedig összeszorítja ajkait.
 - Mennem kell - jelenti ki, és hallom a hangján, hogy nem várja az ellenkezésem. Pár pillanatig még engem néz, mintha minden apró részemet belevésné az emlékezetébe, aztán még mielőtt ő megtehetné, én indulok el a hátsó ajtó felé.
 - Ha elmész, azzal elbúcsúzol. Te fogod kimondani a búcsúnkat, Skyler - nem fenyeget, csupán tényeket közöl. - És én nem tudlak még elengedni - remeg a hangja, erőtlen rekedtsége elgyengít, így megtorpanok. Felé fordulok.
 - Mit kell tennem ahhoz, hogy el tudj engedni? Mert megteszem, ha erre van szükséged.
 - Soha nem tudnálak elengedni, édesem - szólít ismét a becenevemen. Még mindig megállíthatatlanul sírok, minden pillanatban azt kívánom, bár ne történne ez meg, hanem otthon lennénk, Londonban, ahol a pár hónapos gyermekünket babusgatnánk. Felém lépked, de megtartja az eddig két lépés távolságot. Fáj ilyen közel lenni hozzá úgy, hogy nem érinthetem meg. A szívem zakatol, a testem elgyengül, a lábaim maguktól mozdulnak meg. A karjába vetődök, igazából, úgy, ahogy már nagyon régóta várok rá. Megkönnyebbülten sóhajt, amikor összeér a testünk, érzem, ahogy mindkettőnk szívverése felgyorsul, a szívünk pedig egyszerre kezd dobogni. Egymáshoz igazodik a dobogás, mintha mindig is erre vártak volna a szíveink. Kezeivel a blúzomba mar, az én kezem pedig az ő trikójába. Olyan erősen szorítjuk egymásnak magunkat, hogy már-már fájdalmas, és levegőt is alig kapunk a sírástól, de semmi pénzért nem engednénk el a másikat.

 A sminkszalonomban áll Louis Tomlinson, az első és egyetlen szerelmem, engem ölelve, mindkettőnk lelke újra darabokban hever, a szívünk mégis ép, egészséges, és egyszerre dobban. Minden ti-tá egyszerre szól, mindkettőnk felsője átázik a másik könnyeitől, és mindkettőnk lelke segít ezekben a percekben a másiknak újra felépülni. A láthatatlan híd újra feltűnik és olyan, mintha mindig is ott lett volna. A közepén átöleljük egymást, aztán elindulunk a hídról, hogy immáron egyedül folytassuk az utunkat, elbúcsúzva a másiktól, édesen fájdalmas viszlátot suttogva.